Ötödik csobbanás

Chanyeol a Nap erőteljes sugaraira ébredt az arcán, és egy iszonyú, égető érzésre a torkában. A nyelés semmit sem segített, mintha csak savat küszködött volna le nyelőcsövén.

A többi testrésze sem volt jó állapotban.  Chanyeol minden egyes levegővételnél úgy érezte, hogy ezernyi tű fúródik tüdejébe és nehezíti meg a légzést; a fejét pedig mintha valami láthatatlan erő nyomta volna a homokba.

Óvatosan kinyitotta a szemét, de még ez sem akadályozta meg, hogy a harsány napfény hirtelen a szemébe hatoljon. Chanyeol karjával árnyékolta el arcát; a mozdulattal megbökött valami szőröset és puhát maga mellett, ami erre felébredt és halkan felvakkantott.

Chanyeol felpillantott kiskutyájára és nagyot sóhajtva megvakargatta annak füle tövét, látva az aggódást a pici szemekben.

-          Jól vagyok – krákogta ki nehézkesen, ami után teljesen el is ment a hangja.

Bacon nedves kis orrocskájával végigszagolgatta, tapogatta Chanyeolt, mintha bizonyosságot akarna nyerni arról, hogy a másik tényleg itt van még. Chanyeol megpróbált újra megszólalni, de semmilyen hang nem jött ki a torkán az első, igencsak gyatra próbálkozás után.

-          Nem vagyok jól – helyesbített suttogva és óvatosan felült.

A ráterített takaró hangtalanul hullt ölébe. Chanyeol megmarkolta az anyagot és csodálkozva a kutyára nézett. Ő terítette volna rá?

Aztán egy pillanat erejéig beugrott egy arckép az elméjébe, hogy kit látott félig kábultan, mielőtt újra elnyelte a sötétség. Az arc homályos volt, de a szőke, vizes tincsekre és azokra a tiszta, tengerre emlékeztető szemekre tisztán emlékezett, és csuklójának puha bőrére is, amit egy pillanatra elkapott.

Chanyeol a horizontra meresztette fáradt szemeit, de hiába kereste az alakot, nem találta meg.

Helyette inkább lassan felállt és imbolyogva megindult felfelé a parton, nyomában Baconnel, aki gazdája lelkiállapotát figyelembe véve nagyon elővigyázatosan viselkedett.

Amikor hazaért, első dologként lázat mért és fájdalomcsillapítót vett be, tett ki Baconnek némi ennivalót, aztán lefürdött és pizsamájában a meleg paplan alá húzódott.

De nem tudott elaludni. Ahogy lecsukta a szemeit, szemhéjai mögött azok a képek játszódtak le, amik az este megtörténtek és emlékeztette őt az eset sötét kimenetelére.

Meghalhattam volna.

A víz sötét volt, Chanyeol pedig szörnyen kétségbeesett. Rettegve gondolt vissza rá, mi lett volna, ha ismeretlen megmentője túl későn, vagy egyáltalán meg sem érkezik.

Maga alá húzva lábait magzatpózba kucorodott a paplan biztonságában és összeszorított szemekkel próbált leküzdeni egy olyan érzést, ami teljesen ismeretlen volt eddig a számára.

Chanyeol, életében először félni kezdett a víztől. Tomboló erejét első kézből tapasztalta és ez majdnem a végzetet jelentette számára.

Hirtelen kisebb mozgolódást érzett a lábánál, ahogy a takaró egy pillanatra fellibbent, majd a motoszkálás egyre fentebb haladt.

Bacon Chanyeol karjai közé fúrta magát, barátja mellé, közel a mellkasához és szomorú szemekkel pislantgatott fel gazdájára, mintha értené, mi is játszódhat le a másikban. Chanyeol szomorkásan elmosolyodott és egy csókot nyomva a kutya puha bundájába magához vonta a picit és a melegségre koncentrálva próbált elaludni.

              *           

Chanyeol immunrendszere általában nagyon jól viselte a betegségeket, már kiskorától kezdve – azonban most, amikor lelke is igencsak megrendült, a teste nem tudott lépést tartani és a megfázás könnyedén leverte.

Chanyeol szinte ki se kelt az ágyból, annyira rosszul érezte magát, és utóbb is csak azért kászálódott ki, mert Bacon kiráncigálta. Chanyeol sajnálta szegény kutyát, hogy miatta bezárva kellett tartania a lakásban, így nagyot sóhajtva felöltözött és egy labdát a kezébe fogva, izgatott kiskutyájával a sarkában kilépett lakásából három nap ágyban töltött nap után.

A késő délutáni szellő és Nap lassan utolsó sugarai kellemesen melengették arcát, a tenger sós levegője pedig segített neki lélegezni. Chanyeol leült a homokba és a labdát elhajítva bámulni kezdte pancsoló kutyáját.

A tenger lágyan hullámzott előtte, békésen beterítve néha a homokot, de amikor Chanyeol felé közelített, a fiú talpa alá hajtotta lábujjait és félősen belefúrta őket a homokba, hogy a víz ne érhesse őket.

Chanyeol automatikusan a mellkasához nyúlt, keresve azt a mentsvárat, amely mindig biztos pontként ott függött a nyakában és bármikor hozzányúlhatott, segítséget, erőt kérhetett tőle.

Kivéve, hogy lenge inge alatt csak saját bőrével találkozott.

A lánc nem volt ott.

Chanyeol arca pillanatokon belül fehéredett le, és hitetlenkedve húzta szét ingszárnyait, hogy a szemével is lássa üres, fedetlen mellkasát.

Nagyot nyelve kétségbeesetten összeszorította a szemét és próbált emlékezni, esetleg levette-e vagy letette-e valahová, de nagyon jól tudta, hogy nem ez történt.

Chanyeol soha, de soha nem vette le a nagymamájától gyerekkorában kapott nyakláncot. Soha.

Végtagjai erőtlenül hulltak maga mellé a homokba, ahol kezeit ökölbe szorítva markolt a homokba, de ez sem segített. Érezte, hogy szúrni kezd a szeme, ahogy a tengerre néz, mintha porszem ment volna bele.

Ha tehetné, egy kiskanállal kimerné a tengert, hogy megtalálja azt a láncot, de valószínűleg az óta már a tenger legmélyebb vagy egy teljesen másik pontján van…

Chanyeol engedte, hogy tehetetlenségében a könnyek leguruljanak és felhúzott térdeibe temette arcát.

-          Sajnálom, nagyi – suttogta megtörten, mielőtt az elmúlt napok feszültsége teljes erővel kitört belőle.

Azonban nem sokáig ülhetett így egymagában, a parton, a tenger nyugtató zúgását hallgatva, mivel egy másik hang is belevegyült a csendbe: Bacon izgatott ugatása.

Hau-hau, itt vagy! Hau-hau, játszunk? Ugye játszunk?

Chanyeol felemelte a fejét, hogy odakiáltson a kutyának, hogy ne menjen a vízbe, bármit is lát ott, de erre nem volt szükség. Bacon a part nagyon sekély vizében ugrándozott, a tenger mélyebb része felé nézve, szájában a labdával; mint amikor Chanyeolt szokta győzködni, hogy menjenek le a partra.

Ám most nem őt hívta, hanem azt a valakit a tengerben.

Chanyeol látta a szőke tincseket és azt a titokzatos szempárt, ami a kutyájáról rátévedt és nem eresztette a pillantását. Olyan intenzitású volt az a tekintet, hogy Chanyeol elfelejtett levegőt venni, és ijedten kapott mellkasához.

A légzése visszaállt a rendes kerékvágásba, azonban volt, ami nem. A nyaklánc még mindig hiányzott.

Mire újból felnézett, a szőke hajcsomó és a szempár eltűnt a víz felszínéről, Chanyeol pedig csalódottan kutatta a vízfelszínt bármilyen jel után kutatva és lassan elhitte, hogy mára csak ennyit látott titokzatos megmentőjéből.

Annál inkább meglepődött, amikor percekkel később újra felbukkant, ráadásul kissé közelebb, mint azelőtt. De Chanyeol még mindig nem látta teljesen az arcát; az idegen félősen a vízbe bújt. De tartotta a pillantását.

Egy viszonylag nagyobb, hirtelen jött hullám kizökkentette Chanyeolt és gyorsan hátrébb csúszott, mielőtt a víz elérte volna a lábait. A hullám, ahogy visszahúzódott, otthagyott valamit előtte a parton.

Chanyeol remegő kezekkel vette fel a nyakláncot és tágra nyílt szemmel tekintett a tenger és az ismeretlen felé.

Ő volt az – gondolta nagyot nyelve. – Ő taszította ide nekem azzal a nagy hullámmal. A tenger ma békés, az a hullám nem volt természetes. Akármennyire abszurd, tudom, hogy ő volt.

Az ismeretlen nagyon aprót biccentett az irányába és készült elmerülni, amikor Chanyeol villámgyorsan feltápászkodott és közelebb rohant a parthoz.

-          V-Várj! – kérlelte még betegségtől recsegő hangján. – K-Kérlek, ne menj el!

Az ismeretlen meghallotta kiabálását és türelmesen megvárta, amíg Chanyeol kiköhögi magát. Nagyokat zihálva, Chanyeol erősen megszorította a markában lévő láncot és erőt merített.

-          Én csak… - kezdte, de aztán kissé magabiztosabban folytatta. – Megmentetted az életem. Köszönöm.  

Az idegen megrázta a fejét. Chanyeol értette, mit takart a mozdulat.

Nem kell megköszönnöd.

Sem ő, sem az ismeretlen nem mozdult; mindketten tartották egymás pillantását. Chanyeol vigyázva leült egy olyan helyre, amit nem ért annyira a tenger sós vize, és elgondolkodva forgatta kezében a kagylókkal kirakott láncot. Orra érzelmei és megfázása miatt egyaránt nedves volt, és valószínűleg a lehető legrosszabb formájában mutatkozott a furcsa idegen előtt, míg az – bár a vízben volt – mégis gyönyörűnek, már-már nm eviláginak tűnt.

Chanyeol megkockáztatott egy pillantást a másik fiú felé, arra számítva, hogy az unalmában már régen otthagyta őt, de nem így volt. A szőke ismeretlen a vízbe bújva, de töretlenül figyelte mozdulatát, szinte már kíváncsian. Chanyeolt megmosolyogtatta a kép és valamiért egy leheletnyivel könnyebbé vált a lelke; érezte, hogy a gombóc a torkában fel akar oldódni, így beszélni kezdett.

-          Tudod, ezt a nyakláncot a mamámtól kaptam – motyogta, szégyenkezve újra az ékszert babrálva. – Nagyon sokat jelent nekem. Azt hittem, örökre elvesztettem…

A fiú a tengerben csendesen figyelt. Bár nem szólt egy szót sem, és a távolság több volt közöttük, mint kellett volna mégis – Chanyeol látta az együttérzést csillogó szemeiben. És ez egyedül olyan szívmelengető volt Chanyeol számára ebben a pillanatban, mint semmi más.

A pillanatot Bacon izgatott ugatása zavarta meg, ahogy a parton kergetőzött pár sirállyal, ami – Chanyeol meglepetésére – halvány mosolyra késztette az ismeretlen fiút a vízben. Gyönyörűen formált arca, és mintha egész lénye felragyogott volna attól a mosolytól, amit a világ felé árasztott. Chanyeol nem akarta magának bevallani, de a látvány akaratlanul is megdobogtatta jelenleg szomorú szívét.

-          Ő a kiskutyám, Bacon – kereste a másik tekintetét, és amikor az rávetült, óvatosan elmosolyodott. – H-Ha gondolod, kijöhetsz és megismerkedhetsz vele, nem bánt.

Amire nem számított, az a fiú határozott fejrázása volt.

-          Oh – motyogta csalódottan. – Félsz? Ha nem lenne itt, akkor kijönnél?

Újabb fejrázás. Chanyeol, ha kissé mélyebben magába tekintett, tudta, hogy a kérdés mögött több minden rejlett, mint azt láttatni szerette volna. Hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem töltötte el aggodalommal az, hogy a fiú ilyen szabadon, veszélyérzet nélkül úszkál odakint.

Elvégre ő sem félt a tengertől. Mostanáig.

És, valljuk be, nem kicsit volt kíváncsi a fiú léte iránt. Valamint egy beszélgetőpartner sem ártott volna a jelen helyzetben, aki nem ismeri, nem lát bele a gondolataiba és annyit, és azt oszt meg vele, amit akar.

A fiú kiemelte kecses kezét a tengerből és felé nyújtotta ujjait, mintegy hangtalan hívásként, de most Chanyeol utasította vissza az ajánlatot. Térdeit maga alá húzta és átölelte, úgy gömbölyödött össze a parton.

-          Nem… - kezdte, de a gombóc a torkában megakadályozta a beszédben, így újra nekiveselkedett. – Nem tudok bemenni.

A gyönyörű szemek fokozatosan veszítettek csillogásukból, ahogy átadták a szomorúságnak a helyüket. Még mindig kinyújtott kezével intett a tengernek, és egy kisebb, teljesen ártalmatlan hullám indult meg Chanyeol felé, azzal a szándékkal, hogy elérje őt, de mielőtt ez megtörtént volna, felállt és hátrálni kezdett.

-          Bocsáss meg – suttogta rekedtesen, majd sarkon fordult és sietős léptekkel indult meg háza felé, értetlen kiskutyájának vakkantásai közepette.

Ha egy pillanatra hátra fordult volna, és letörli könnyeit, talán látta volna az aggódó, szomorkás arckifejezést megmentője arcán, amivel eltűnt a habok között.