Ötödik csobbanás

Chanyeol a Nap erőteljes sugaraira ébredt az arcán, és egy iszonyú, égető érzésre a torkában. A nyelés semmit sem segített, mintha csak savat küszködött volna le nyelőcsövén.

A többi testrésze sem volt jó állapotban.  Chanyeol minden egyes levegővételnél úgy érezte, hogy ezernyi tű fúródik tüdejébe és nehezíti meg a légzést; a fejét pedig mintha valami láthatatlan erő nyomta volna a homokba.

Óvatosan kinyitotta a szemét, de még ez sem akadályozta meg, hogy a harsány napfény hirtelen a szemébe hatoljon. Chanyeol karjával árnyékolta el arcát; a mozdulattal megbökött valami szőröset és puhát maga mellett, ami erre felébredt és halkan felvakkantott.

Chanyeol felpillantott kiskutyájára és nagyot sóhajtva megvakargatta annak füle tövét, látva az aggódást a pici szemekben.

-          Jól vagyok – krákogta ki nehézkesen, ami után teljesen el is ment a hangja.

Bacon nedves kis orrocskájával végigszagolgatta, tapogatta Chanyeolt, mintha bizonyosságot akarna nyerni arról, hogy a másik tényleg itt van még. Chanyeol megpróbált újra megszólalni, de semmilyen hang nem jött ki a torkán az első, igencsak gyatra próbálkozás után.

-          Nem vagyok jól – helyesbített suttogva és óvatosan felült.

A ráterített takaró hangtalanul hullt ölébe. Chanyeol megmarkolta az anyagot és csodálkozva a kutyára nézett. Ő terítette volna rá?

Aztán egy pillanat erejéig beugrott egy arckép az elméjébe, hogy kit látott félig kábultan, mielőtt újra elnyelte a sötétség. Az arc homályos volt, de a szőke, vizes tincsekre és azokra a tiszta, tengerre emlékeztető szemekre tisztán emlékezett, és csuklójának puha bőrére is, amit egy pillanatra elkapott.

Chanyeol a horizontra meresztette fáradt szemeit, de hiába kereste az alakot, nem találta meg.

Helyette inkább lassan felállt és imbolyogva megindult felfelé a parton, nyomában Baconnel, aki gazdája lelkiállapotát figyelembe véve nagyon elővigyázatosan viselkedett.

Amikor hazaért, első dologként lázat mért és fájdalomcsillapítót vett be, tett ki Baconnek némi ennivalót, aztán lefürdött és pizsamájában a meleg paplan alá húzódott.

De nem tudott elaludni. Ahogy lecsukta a szemeit, szemhéjai mögött azok a képek játszódtak le, amik az este megtörténtek és emlékeztette őt az eset sötét kimenetelére.

Meghalhattam volna.

A víz sötét volt, Chanyeol pedig szörnyen kétségbeesett. Rettegve gondolt vissza rá, mi lett volna, ha ismeretlen megmentője túl későn, vagy egyáltalán meg sem érkezik.

Maga alá húzva lábait magzatpózba kucorodott a paplan biztonságában és összeszorított szemekkel próbált leküzdeni egy olyan érzést, ami teljesen ismeretlen volt eddig a számára.

Chanyeol, életében először félni kezdett a víztől. Tomboló erejét első kézből tapasztalta és ez majdnem a végzetet jelentette számára.

Hirtelen kisebb mozgolódást érzett a lábánál, ahogy a takaró egy pillanatra fellibbent, majd a motoszkálás egyre fentebb haladt.

Bacon Chanyeol karjai közé fúrta magát, barátja mellé, közel a mellkasához és szomorú szemekkel pislantgatott fel gazdájára, mintha értené, mi is játszódhat le a másikban. Chanyeol szomorkásan elmosolyodott és egy csókot nyomva a kutya puha bundájába magához vonta a picit és a melegségre koncentrálva próbált elaludni.

              *           

Chanyeol immunrendszere általában nagyon jól viselte a betegségeket, már kiskorától kezdve – azonban most, amikor lelke is igencsak megrendült, a teste nem tudott lépést tartani és a megfázás könnyedén leverte.

Chanyeol szinte ki se kelt az ágyból, annyira rosszul érezte magát, és utóbb is csak azért kászálódott ki, mert Bacon kiráncigálta. Chanyeol sajnálta szegény kutyát, hogy miatta bezárva kellett tartania a lakásban, így nagyot sóhajtva felöltözött és egy labdát a kezébe fogva, izgatott kiskutyájával a sarkában kilépett lakásából három nap ágyban töltött nap után.

A késő délutáni szellő és Nap lassan utolsó sugarai kellemesen melengették arcát, a tenger sós levegője pedig segített neki lélegezni. Chanyeol leült a homokba és a labdát elhajítva bámulni kezdte pancsoló kutyáját.

A tenger lágyan hullámzott előtte, békésen beterítve néha a homokot, de amikor Chanyeol felé közelített, a fiú talpa alá hajtotta lábujjait és félősen belefúrta őket a homokba, hogy a víz ne érhesse őket.

Chanyeol automatikusan a mellkasához nyúlt, keresve azt a mentsvárat, amely mindig biztos pontként ott függött a nyakában és bármikor hozzányúlhatott, segítséget, erőt kérhetett tőle.

Kivéve, hogy lenge inge alatt csak saját bőrével találkozott.

A lánc nem volt ott.

Chanyeol arca pillanatokon belül fehéredett le, és hitetlenkedve húzta szét ingszárnyait, hogy a szemével is lássa üres, fedetlen mellkasát.

Nagyot nyelve kétségbeesetten összeszorította a szemét és próbált emlékezni, esetleg levette-e vagy letette-e valahová, de nagyon jól tudta, hogy nem ez történt.

Chanyeol soha, de soha nem vette le a nagymamájától gyerekkorában kapott nyakláncot. Soha.

Végtagjai erőtlenül hulltak maga mellé a homokba, ahol kezeit ökölbe szorítva markolt a homokba, de ez sem segített. Érezte, hogy szúrni kezd a szeme, ahogy a tengerre néz, mintha porszem ment volna bele.

Ha tehetné, egy kiskanállal kimerné a tengert, hogy megtalálja azt a láncot, de valószínűleg az óta már a tenger legmélyebb vagy egy teljesen másik pontján van…

Chanyeol engedte, hogy tehetetlenségében a könnyek leguruljanak és felhúzott térdeibe temette arcát.

-          Sajnálom, nagyi – suttogta megtörten, mielőtt az elmúlt napok feszültsége teljes erővel kitört belőle.

Azonban nem sokáig ülhetett így egymagában, a parton, a tenger nyugtató zúgását hallgatva, mivel egy másik hang is belevegyült a csendbe: Bacon izgatott ugatása.

Hau-hau, itt vagy! Hau-hau, játszunk? Ugye játszunk?

Chanyeol felemelte a fejét, hogy odakiáltson a kutyának, hogy ne menjen a vízbe, bármit is lát ott, de erre nem volt szükség. Bacon a part nagyon sekély vizében ugrándozott, a tenger mélyebb része felé nézve, szájában a labdával; mint amikor Chanyeolt szokta győzködni, hogy menjenek le a partra.

Ám most nem őt hívta, hanem azt a valakit a tengerben.

Chanyeol látta a szőke tincseket és azt a titokzatos szempárt, ami a kutyájáról rátévedt és nem eresztette a pillantását. Olyan intenzitású volt az a tekintet, hogy Chanyeol elfelejtett levegőt venni, és ijedten kapott mellkasához.

A légzése visszaállt a rendes kerékvágásba, azonban volt, ami nem. A nyaklánc még mindig hiányzott.

Mire újból felnézett, a szőke hajcsomó és a szempár eltűnt a víz felszínéről, Chanyeol pedig csalódottan kutatta a vízfelszínt bármilyen jel után kutatva és lassan elhitte, hogy mára csak ennyit látott titokzatos megmentőjéből.

Annál inkább meglepődött, amikor percekkel később újra felbukkant, ráadásul kissé közelebb, mint azelőtt. De Chanyeol még mindig nem látta teljesen az arcát; az idegen félősen a vízbe bújt. De tartotta a pillantását.

Egy viszonylag nagyobb, hirtelen jött hullám kizökkentette Chanyeolt és gyorsan hátrébb csúszott, mielőtt a víz elérte volna a lábait. A hullám, ahogy visszahúzódott, otthagyott valamit előtte a parton.

Chanyeol remegő kezekkel vette fel a nyakláncot és tágra nyílt szemmel tekintett a tenger és az ismeretlen felé.

Ő volt az – gondolta nagyot nyelve. – Ő taszította ide nekem azzal a nagy hullámmal. A tenger ma békés, az a hullám nem volt természetes. Akármennyire abszurd, tudom, hogy ő volt.

Az ismeretlen nagyon aprót biccentett az irányába és készült elmerülni, amikor Chanyeol villámgyorsan feltápászkodott és közelebb rohant a parthoz.

-          V-Várj! – kérlelte még betegségtől recsegő hangján. – K-Kérlek, ne menj el!

Az ismeretlen meghallotta kiabálását és türelmesen megvárta, amíg Chanyeol kiköhögi magát. Nagyokat zihálva, Chanyeol erősen megszorította a markában lévő láncot és erőt merített.

-          Én csak… - kezdte, de aztán kissé magabiztosabban folytatta. – Megmentetted az életem. Köszönöm.  

Az idegen megrázta a fejét. Chanyeol értette, mit takart a mozdulat.

Nem kell megköszönnöd.

Sem ő, sem az ismeretlen nem mozdult; mindketten tartották egymás pillantását. Chanyeol vigyázva leült egy olyan helyre, amit nem ért annyira a tenger sós vize, és elgondolkodva forgatta kezében a kagylókkal kirakott láncot. Orra érzelmei és megfázása miatt egyaránt nedves volt, és valószínűleg a lehető legrosszabb formájában mutatkozott a furcsa idegen előtt, míg az – bár a vízben volt – mégis gyönyörűnek, már-már nm eviláginak tűnt.

Chanyeol megkockáztatott egy pillantást a másik fiú felé, arra számítva, hogy az unalmában már régen otthagyta őt, de nem így volt. A szőke ismeretlen a vízbe bújva, de töretlenül figyelte mozdulatát, szinte már kíváncsian. Chanyeolt megmosolyogtatta a kép és valamiért egy leheletnyivel könnyebbé vált a lelke; érezte, hogy a gombóc a torkában fel akar oldódni, így beszélni kezdett.

-          Tudod, ezt a nyakláncot a mamámtól kaptam – motyogta, szégyenkezve újra az ékszert babrálva. – Nagyon sokat jelent nekem. Azt hittem, örökre elvesztettem…

A fiú a tengerben csendesen figyelt. Bár nem szólt egy szót sem, és a távolság több volt közöttük, mint kellett volna mégis – Chanyeol látta az együttérzést csillogó szemeiben. És ez egyedül olyan szívmelengető volt Chanyeol számára ebben a pillanatban, mint semmi más.

A pillanatot Bacon izgatott ugatása zavarta meg, ahogy a parton kergetőzött pár sirállyal, ami – Chanyeol meglepetésére – halvány mosolyra késztette az ismeretlen fiút a vízben. Gyönyörűen formált arca, és mintha egész lénye felragyogott volna attól a mosolytól, amit a világ felé árasztott. Chanyeol nem akarta magának bevallani, de a látvány akaratlanul is megdobogtatta jelenleg szomorú szívét.

-          Ő a kiskutyám, Bacon – kereste a másik tekintetét, és amikor az rávetült, óvatosan elmosolyodott. – H-Ha gondolod, kijöhetsz és megismerkedhetsz vele, nem bánt.

Amire nem számított, az a fiú határozott fejrázása volt.

-          Oh – motyogta csalódottan. – Félsz? Ha nem lenne itt, akkor kijönnél?

Újabb fejrázás. Chanyeol, ha kissé mélyebben magába tekintett, tudta, hogy a kérdés mögött több minden rejlett, mint azt láttatni szerette volna. Hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem töltötte el aggodalommal az, hogy a fiú ilyen szabadon, veszélyérzet nélkül úszkál odakint.

Elvégre ő sem félt a tengertől. Mostanáig.

És, valljuk be, nem kicsit volt kíváncsi a fiú léte iránt. Valamint egy beszélgetőpartner sem ártott volna a jelen helyzetben, aki nem ismeri, nem lát bele a gondolataiba és annyit, és azt oszt meg vele, amit akar.

A fiú kiemelte kecses kezét a tengerből és felé nyújtotta ujjait, mintegy hangtalan hívásként, de most Chanyeol utasította vissza az ajánlatot. Térdeit maga alá húzta és átölelte, úgy gömbölyödött össze a parton.

-          Nem… - kezdte, de a gombóc a torkában megakadályozta a beszédben, így újra nekiveselkedett. – Nem tudok bemenni.

A gyönyörű szemek fokozatosan veszítettek csillogásukból, ahogy átadták a szomorúságnak a helyüket. Még mindig kinyújtott kezével intett a tengernek, és egy kisebb, teljesen ártalmatlan hullám indult meg Chanyeol felé, azzal a szándékkal, hogy elérje őt, de mielőtt ez megtörtént volna, felállt és hátrálni kezdett.

-          Bocsáss meg – suttogta rekedtesen, majd sarkon fordult és sietős léptekkel indult meg háza felé, értetlen kiskutyájának vakkantásai közepette.

Ha egy pillanatra hátra fordult volna, és letörli könnyeit, talán látta volna az aggódó, szomorkás arckifejezést megmentője arcán, amivel eltűnt a habok között. 

Negyedik csobbanás

Chanyeol – bármennyire is akarta – nem tudta kiverni a fejéből mi történt azon a napon, két héttel ezelőtt. Igen, két teljes hét telt el azóta, hogy majdnem cápaeledel lett belőle és csak egy okos delfinen múlt, hogy nem így lett.

És… talán egy bizonyos idegenen.

Chanyeol gondolatai gyakran jártak a titokzatos figura körül, találgatva, hogy ki is lehet ő, hogy miért barátkozott egy delfinnel…

És hogy miért mentette meg őt.

Gyakran kapta azon magát, hogy a tengert figyeli és keresi tekintetével az ismeretlen alakot, ám sosem látta meg. El-elrévedő gondolatai miatt egyre nehezebb volt a ténylegesen megtörtént eseményekre, a valóságra összpontosítani, koncentrálni a munkára és a tennivalókra. Sokszor, sok minden kiesett a fejéből és ez kezdte frusztráltabbá is tenni, ami pedig a munkájára volt hatással.

Hogy a dolgok jó oldalát is nézzük, ne csak a rosszat, Chanyeol és Sehun jó barátok lettek az alatt a két hét alatt, amióta együtt dolgoztak. Közös ebédek és kávészünetek alkalmával jól el tudtak beszélgetni és Chanyeol örült, hogy végre nem érzi teljesen egyedül magát, távol a barátoktól és családtól.

Sehun látta, hogy valami nincs rendben Chanyeollal, de nem merte szóvá tenni az óriás elrévedő tekintetét, a szétszórtságot és idegességet, inkább azt javasolta, hogy Chanyeolnak ki kell kapcsolódnia, ami nem is volt olyan rossz ötlet.

Chanyeol kis gondolkozás után egy hét pihenés mellett voksolt, amit laza munkaidejének köszönhetően teljes mértékben megengedhetett magának. Sehunt biztosította arról, hogy egy hét múlva ott folytatják a fotósorozatot, ahol elkezdték, aztán hazament.

            *           

Amit talán a legjobban szeretett Chanyeol az új életében az volt, hogy egy bizonyos szőrpamacs mindig kitörő örömmel fogadta otthon, heves farkcsóválásokkal és aranyos kis puszikkal. Chanyeol úgy érezte, nagyon hozzánőtt Bacon és el sem tudta képzelni, hogyan élhetett eddig a kis bajkeverő nélkül.

A reggeli ébresztések, amikor beugrik az ágyába és megpróbálja felébreszteni Chanyeolt, vagy a hazaérkezéskor rá váró örömkitörés mind-mind már egy rutin részei voltak, amitől nehéz lett volna megválni.

Chanyeol elgondolkozva rájött, miért érzett így. Ha Bacon nem lenne, rettenetesen magányosnak érezné magát – talán a lelke mélyén tényleg az is volt. Egy kiskutya sok szerepet tud betölteni egy ember életében, de nem mindent.

Egyszóval Chanyeol sok mindenen gondolkozott két hét alatt, olyan dolgokon is, ami egyébként már rég nem fordult meg a fejében: hogy valami hiányzott az életéből és fogalma sem volt arról, mi lehetett az.

Egyfelől rettenetesen kapzsinak érezte magát. Hiszen itt volt álmai otthonában, azt csinálta, amit szeretett, volt egy kutyája, amit mindig is elképzelt és mégis… valami hiányzott, többet akart. De hogy mi volt az a több, azt már nem tudta volna megmondani.

Az utóbbi napokban többször kapta magát azon, hogy lemegy a partra és a kellemesen meleg homokon ülve figyeli a tengert és a naplementét. Még egyszer sem unta meg; mindannyiszor más volt és ugyanannyira gyönyörű, mint az első alkalommal.

Most is ezt tette. A tenger zúgása lecsendesítette a dúló vihart a lelkében; semmire sem kellett gondolnia, csak bámult kifelé a fejéből, elrévedve a naplemente gyönyörű színei között. A szél viszonylag erősebb volt, harciasan borzolgatta Chanyeol haját, de egyáltalán nem volt hűvös még.

A szél által vetett hullámokat figyelve, talán csak egy másodpercre, de megpillantott egy szempárt, ami mintha őt figyelte volna, de ahogy jobban odakoncentrált volna, eltűnt. A tekintettel nem akadt össze többé, de Chanyeolt ez már nem izgatta. Felkelt a homokról, visszacaplatott a lakásába és megfogta a szörfdeszkáját.

-          Utána fogok ennek járni – motyogta elszántan magában. – Elég volt.

Bacon gazdájának sarkában loholt hűségesen, de Chanyeol jelenleg vele sem törődött; csak a kíváncsiság és a tudásszomj hajtotta, lefelé a partra.

Az sem érdekelte, hogy a szél érzékelhetően jobban feltámadt, mint korábban és egyre csak fokozta hevességét. Chanyeolt csak a cél éltette: válaszokat akart találni.

Így felfeküdt deszkájára és evezni kezdett befelé, figyelmen kívül hagyva Bacon értetlenkedő és félénk ugatásait, és az egyre sötétedő felhőket.

Eleinte könnyedén lovagolta a hullámokat és ráérősen nézett szét, hátha talál valami gyanúsat, de csalódnia kellett. Sem a tekintet és a furcsa alak nem bukkant fel újra. Semmi sem változott.

Kivéve persze az időjárást. A vihart jelző fekete fellegek olyan gyorsan telepedtek Baekryeong fölé, mintha hívásra jöttek volna. Az égen lévő indigó sötét, haragoskékké, feketévé változott, a naplemente fénye pedig teljes mértékben eltűnt. A víz egyre vadabbul és vadabbul tombolt az erős, viharos szél miatt és Chanyeol egyre többször kapta azon magát, hogy elveszti az irányítást a szörf felett.

Latolgatva annak az esélyét, hogy megtalálja az ismeretlent vagy elkapja a vihar, az utóbbit ítélte valószínűbbnek. A lassan méteres hullámok között egyre nehezebb volt manőverezni.

Chanyeol fáradhatatlanul lovagolta a hullámokat, immár a part felé, hogy minél hamarabb kijusson, ám ez nem ment annyira egyszerűen. A deszka a lába alatt már nem volt stabil: a hullámok minduntalan ki akarták ragadni alóla.

És ez hamarosan sikerült is. Chanyeolt váratlanul érte a hirtelen hullám: egy csendesebb időszak után akkora erővel és magassággal tört rá, hogy a keletkezett vízcső hamarabb bezáródott, még mielőtt kiérhetett volna belőle. A tenger tonnás súllyal csapta le a szörfdeszkáról, bele a vízbe és lejjebb taszította.

Chanyeol kapálózva próbált a felszínre törni, de a töménytelen víztömeg és a sodrás lent tartotta testét, egyszerűen ott ragadt.

A levegője vészesen fogyott: a kétségbeesett mozgásban részt vett izmok és az agya is elhasználta a tüdejéből az oxigént, hogy kijusson ebből a helyzetből.

Segítség. Segítsen valaki.

A szúró érzést érzékelve a mellkasában rájött, hogy csapdába esett. Nem tudott felérni a felszínre. A gondolat elismerése után mintha megadták volna magukat izmai: eddig kapálózó végtagjai elernyedtek, teste elnehezült, agya eltompult. Nem volt menekvés.

Chanyeol látta maga előtt felszállni az utolsó, tüdejéből kifújt széndioxid buborékokat a felszínre. Nekik sikerült feljutni.

Utolsó, delíriumos, oxigénszegény gondolatában mosolyogva a nagyanyjára gondolt, hogy nemsokára találkozni fognak, azután elnyelte a sötétség.

                *           

Az ismeretlen alak szíve rémületében kihagyott pár ütemet. A pillanatnyi lefagyás, amit okozott, pont elég volt arra, hogy gazdája elméjében a legrosszabb eshetőség pörögjön le, még több félelemmel töltve el őt.

De nem állhatott csak ott tétlenül, tennie kellett valamit! Az ember meg fog fulladni!

Az ismeretlen önmagát hibáztatta a történtekért, hogy felbukkanása arra késztette a másikat, hogy utána induljon egy vihar küszöbén és keresni kezdje a háborgó tengeren.

Holott ő nem akart rosszat. Csupáncsak ellenőrizni akarta, mi van az emberrel; minden egyes alkalommal nagyon messziről figyelte, vigyázva, hogy ne lássa meg a másik, azonban ma egy kicsit közelebb tévedt. És mi történt?

Az, hogy az ember bolond módjára a tengerbe vetette magát.  

A bűntudat erőteljes marka keményen összeszorította az ismeretlen szívét, de egy nyeléssel megpróbálta eltüntetni a keserű ízt a szájából és megemberelte magát. Heves, gyors farkcsapásokkal juttatta el magát az ember eszméletlenül lebegő testéhez, amit félve átkarolt és rohanni kezdett a part felé.

Egy kisebb, félénk hangocska a lelkében figyelmeztetni kezdte a veszélyre, hogy megláthatják, ám az ismeretlent ez most cseppet sem érdekelte. Egyedül az járt a fejében, hogy meg kell mentenie ezt az embert, különben élete végéig bűntudattal fog erre a napra és helyre visszagondolni. Ereje teljéből úszott szemben a hullámok sodrásával, ami nagy feladat volt, még a víz alatt is.

A vihar már javában tombolt, esővel kavarva fel a tenger vizét, de előbb-utóbb partra vergődött terhével és életében először átkozni kezdte halfarkát, amely akadályozta az ember kimentésében. Kínkeserves, lassú mozdulatokkal húzta feljebb saját és az ember testét is addig, amíg a másik fejét már nem érte víz. Kifulladva rogyott le a homokba és ott is maradt addig, amíg harsány hangokat kezdett hallani.

Az ember barátja futva közeledett feléjük fentről, ahol az ember lakhelye volt és haragosan morogni kezdett, kimutatva fogait.

Hrrr… Tűnj innen! Hrrr… Ne merészeld bántani! Hau-hau-hau!

Az idegen értett a célzásból és rettegve az ember társának fogaitól kelletlenül, de próbált visszafelé araszolni a tengerbe. A kis szőrpamacs már nem is foglalkozott vele, miután elijesztette, azonnal barátjához sietett és nyalogatni kezdte annak arcát, böködte orrával annak reményében, hogy az ember felébred.

De nem így történt. A kis pamacs idegesen kezdett járkálni fel-alá a test körül, próbaképp óvatosan megharapva barátját, de semmi sem használt. Végül az ott ragadt ismeretlenhez fordult és keservesen sírni kezdett, annak ellenére, hogy pillanatokkal előtte még elüldözni próbálta.

Az ismeretlen értette az üzenetet és feljebb csúsztatva testét a homokon, a testhez irányította magát. Tudta, hogy az ember szíve valószínűleg leállt és nem kap levegőt a benyelt víztől, megannyi esetet átélt már. Mindig vannak olyanok, akik szerencsétlenül a tengerbe pottyannak, és akiket megsajnálva, segít rajtuk.

 Ajkait beharapva kissé habozva, de megpróbálta szétbontani az ember felső ruháját, de amikor nem boldogult, egyszerűen csak szétszakította az anyagot, számtalan kis alkatrésszel borítva el a partot. Nagyot sóhajtott, és lehunyva szemeit, rátette az ember mellkasára a kezét és nem túl erős, de határozott mozdulatokkal próbálta összegyűjteni a tengervizet a légutakból. Kecses, gyönyörűen formált kezei halvány, türkizes fényben úsztak, ahogy rendületlenül simította a másik mezítelen mellkasát és szívét. A tengervíz csilingeléséből, zúgásából pontosan tudta, hová kell még elérnie ahhoz, hogy minden kis zugból kiszabadítsa a cseppeket, amiket aztán felfelé kezdett irányítani, át a légcsövön és a torkon át, egészen a szájig.

A folyamat végül meghozta gyümölcsét: az ember nagy adag vizet kezdett felöklendezni, amit az ismeretlen segített eltávolítani azzal, hogy oldalra fordította a másikat, folyamatosan hátát lapogatva, hogy minden csepp kijöjjön. Mikor az ember mindent kiköhögött, fáradtan rogyott le a homokra és összeszorított szemmel vett zihált.

Az ismeretlen aggódóan kiseperte az ember még mindig sápadt, ám mégis szoborszépségű arcából nedves tincseit; érintésébe a másik önkéntelenül belehajolt és kereste a meleget. Bár az eső már elállt, a levegő még hűvös volt.

Aztán a szemei bágyadtan felnyíltak.

Az ismeretlen hátrahőkölt és azonnal menekülőre fogta volna a dolgot, ha egy kéz nem fonódott volna a csuklójára. Az ember fogása még gyenge volt, de az ismeretlen tudta, hiába is próbálná, nem tudna kiszabadulni a csapdából. Kétségbeesetten, halálra rémülve próbálta meg mégis, de a kéz erősen tartott. Az ismeretlenben szétáradt a pánik.

-          K-Ki…vagy te? – nyögte ki nehézkesen reszelős hangján, aztán szemei hátragördültek, ahogy a kimerültségtől elvesztette az eszméletét.  

A kéz a csuklóján elernyedt, ahogy az ember elalélt. Az ismeretlen a benntartott levegőt lassan fújta ki, de még így is kellett pár perc, mire le tudott nyugodni.

Nem sokkal később, valami megbökte a derekán és lenézve látta, hogy az ember kis barátja az. Annyira az ember bámulásával, csodálatával volt elfoglalva, hogy nem is vette észre, hogy a kis szőrgombóc eltűnt mellőlük, felrobogott és egy takaróval tért vissza a szájában, amelyet letett az ismeretlen elé.

A kis pamacsra mosolygott és önkéntelenül nyújtotta ki a kezét, hogy megsimítsa, és az engedte is neki. Az ujjbegyei alatt érzett szőr ugyan kissé vizes volt az eső miatt, mégis másfajta volt, mint a víz alatt: puha és meleg, csodás volt simogatni. Az ismeretlen felnevetett, amikor a kicsi nyaldosni kezdte; az érzés csikizte.

-          Nagyon aranyos vagy – kuncogta. – És olyan kis puha!

Az állat farkát csóválva lihegett és figyelte a másikat. Az ismeretlen nem tudott ellenállni az ingernek: magához vonta a kis szőrpamacsot és annak szőrébe fúrta az arcát.

-          Legyünk barátok, rendben? – kérdezte, amikor sikerült eltávolodnia tőle. – Te lennél az első idefenn!

A kis gombóc harsány hangokkal, toporzékolva helyeselt, ami ismét kicsalt egy nevetést az ismeretlenből.

Hau-hau, barátok! Hau-hau, játszunk majd?

-          Persze csak ha a barátod nem bánja – nézett el az ember felé, ajkai immáron legörbültek.

A szőrös állat megszagolgatta barátját és az ismeretlenre nézve ismét nyüszíteni kezdett.

-          Nem kell félned, hamarosan felébred – mosolyodott el halványan. – Életben van.

A pici az ember feje mellé telepedett és mancsaira hajtva apró fejét onnan pislantott fel az ismeretlenre. A furcsa alak még gondosan betakarta az ember testét, utána a szőrgombóchoz fordult.

-          Azt hiszem, én most megyek – mondta halkan, majd kissé félve folytatta. – Vigyázz rá, jó? É-És ne mondd neki, hogy barátok lettünk, rendben?

A kis állat halk, egyetértésre hajazó hangot hallatott, az ismeretlen pedig egy intés után elkezdte visszatolni magát a tengerbe, ami ismét nem kis feladatnak bizonyult. A tengerpart egyébként puha, de számára szúrós homokja teljesen beette magát alteste pikkelyei közé, ami nem volt épp kellemes érzés. Alig várta, hogy a horzsoló, égő érzés abbamaradjon.

Amikor végre ellepte a hűsítő, tiszta víz, megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár a szívében még élt a korábbi rémület. Az ember látta az arcát és, ha szerencsétlen volt, nem felejti el azt, aki kimentette a tengerből.

 Ami neki nem jó hír. Nagyon, nagyon nem jó.