Negyedik csobbanás

Chanyeol – bármennyire is akarta – nem tudta kiverni a fejéből mi történt azon a napon, két héttel ezelőtt. Igen, két teljes hét telt el azóta, hogy majdnem cápaeledel lett belőle és csak egy okos delfinen múlt, hogy nem így lett.

És… talán egy bizonyos idegenen.

Chanyeol gondolatai gyakran jártak a titokzatos figura körül, találgatva, hogy ki is lehet ő, hogy miért barátkozott egy delfinnel…

És hogy miért mentette meg őt.

Gyakran kapta azon magát, hogy a tengert figyeli és keresi tekintetével az ismeretlen alakot, ám sosem látta meg. El-elrévedő gondolatai miatt egyre nehezebb volt a ténylegesen megtörtént eseményekre, a valóságra összpontosítani, koncentrálni a munkára és a tennivalókra. Sokszor, sok minden kiesett a fejéből és ez kezdte frusztráltabbá is tenni, ami pedig a munkájára volt hatással.

Hogy a dolgok jó oldalát is nézzük, ne csak a rosszat, Chanyeol és Sehun jó barátok lettek az alatt a két hét alatt, amióta együtt dolgoztak. Közös ebédek és kávészünetek alkalmával jól el tudtak beszélgetni és Chanyeol örült, hogy végre nem érzi teljesen egyedül magát, távol a barátoktól és családtól.

Sehun látta, hogy valami nincs rendben Chanyeollal, de nem merte szóvá tenni az óriás elrévedő tekintetét, a szétszórtságot és idegességet, inkább azt javasolta, hogy Chanyeolnak ki kell kapcsolódnia, ami nem is volt olyan rossz ötlet.

Chanyeol kis gondolkozás után egy hét pihenés mellett voksolt, amit laza munkaidejének köszönhetően teljes mértékben megengedhetett magának. Sehunt biztosította arról, hogy egy hét múlva ott folytatják a fotósorozatot, ahol elkezdték, aztán hazament.

            *           

Amit talán a legjobban szeretett Chanyeol az új életében az volt, hogy egy bizonyos szőrpamacs mindig kitörő örömmel fogadta otthon, heves farkcsóválásokkal és aranyos kis puszikkal. Chanyeol úgy érezte, nagyon hozzánőtt Bacon és el sem tudta képzelni, hogyan élhetett eddig a kis bajkeverő nélkül.

A reggeli ébresztések, amikor beugrik az ágyába és megpróbálja felébreszteni Chanyeolt, vagy a hazaérkezéskor rá váró örömkitörés mind-mind már egy rutin részei voltak, amitől nehéz lett volna megválni.

Chanyeol elgondolkozva rájött, miért érzett így. Ha Bacon nem lenne, rettenetesen magányosnak érezné magát – talán a lelke mélyén tényleg az is volt. Egy kiskutya sok szerepet tud betölteni egy ember életében, de nem mindent.

Egyszóval Chanyeol sok mindenen gondolkozott két hét alatt, olyan dolgokon is, ami egyébként már rég nem fordult meg a fejében: hogy valami hiányzott az életéből és fogalma sem volt arról, mi lehetett az.

Egyfelől rettenetesen kapzsinak érezte magát. Hiszen itt volt álmai otthonában, azt csinálta, amit szeretett, volt egy kutyája, amit mindig is elképzelt és mégis… valami hiányzott, többet akart. De hogy mi volt az a több, azt már nem tudta volna megmondani.

Az utóbbi napokban többször kapta magát azon, hogy lemegy a partra és a kellemesen meleg homokon ülve figyeli a tengert és a naplementét. Még egyszer sem unta meg; mindannyiszor más volt és ugyanannyira gyönyörű, mint az első alkalommal.

Most is ezt tette. A tenger zúgása lecsendesítette a dúló vihart a lelkében; semmire sem kellett gondolnia, csak bámult kifelé a fejéből, elrévedve a naplemente gyönyörű színei között. A szél viszonylag erősebb volt, harciasan borzolgatta Chanyeol haját, de egyáltalán nem volt hűvös még.

A szél által vetett hullámokat figyelve, talán csak egy másodpercre, de megpillantott egy szempárt, ami mintha őt figyelte volna, de ahogy jobban odakoncentrált volna, eltűnt. A tekintettel nem akadt össze többé, de Chanyeolt ez már nem izgatta. Felkelt a homokról, visszacaplatott a lakásába és megfogta a szörfdeszkáját.

-          Utána fogok ennek járni – motyogta elszántan magában. – Elég volt.

Bacon gazdájának sarkában loholt hűségesen, de Chanyeol jelenleg vele sem törődött; csak a kíváncsiság és a tudásszomj hajtotta, lefelé a partra.

Az sem érdekelte, hogy a szél érzékelhetően jobban feltámadt, mint korábban és egyre csak fokozta hevességét. Chanyeolt csak a cél éltette: válaszokat akart találni.

Így felfeküdt deszkájára és evezni kezdett befelé, figyelmen kívül hagyva Bacon értetlenkedő és félénk ugatásait, és az egyre sötétedő felhőket.

Eleinte könnyedén lovagolta a hullámokat és ráérősen nézett szét, hátha talál valami gyanúsat, de csalódnia kellett. Sem a tekintet és a furcsa alak nem bukkant fel újra. Semmi sem változott.

Kivéve persze az időjárást. A vihart jelző fekete fellegek olyan gyorsan telepedtek Baekryeong fölé, mintha hívásra jöttek volna. Az égen lévő indigó sötét, haragoskékké, feketévé változott, a naplemente fénye pedig teljes mértékben eltűnt. A víz egyre vadabbul és vadabbul tombolt az erős, viharos szél miatt és Chanyeol egyre többször kapta azon magát, hogy elveszti az irányítást a szörf felett.

Latolgatva annak az esélyét, hogy megtalálja az ismeretlent vagy elkapja a vihar, az utóbbit ítélte valószínűbbnek. A lassan méteres hullámok között egyre nehezebb volt manőverezni.

Chanyeol fáradhatatlanul lovagolta a hullámokat, immár a part felé, hogy minél hamarabb kijusson, ám ez nem ment annyira egyszerűen. A deszka a lába alatt már nem volt stabil: a hullámok minduntalan ki akarták ragadni alóla.

És ez hamarosan sikerült is. Chanyeolt váratlanul érte a hirtelen hullám: egy csendesebb időszak után akkora erővel és magassággal tört rá, hogy a keletkezett vízcső hamarabb bezáródott, még mielőtt kiérhetett volna belőle. A tenger tonnás súllyal csapta le a szörfdeszkáról, bele a vízbe és lejjebb taszította.

Chanyeol kapálózva próbált a felszínre törni, de a töménytelen víztömeg és a sodrás lent tartotta testét, egyszerűen ott ragadt.

A levegője vészesen fogyott: a kétségbeesett mozgásban részt vett izmok és az agya is elhasználta a tüdejéből az oxigént, hogy kijusson ebből a helyzetből.

Segítség. Segítsen valaki.

A szúró érzést érzékelve a mellkasában rájött, hogy csapdába esett. Nem tudott felérni a felszínre. A gondolat elismerése után mintha megadták volna magukat izmai: eddig kapálózó végtagjai elernyedtek, teste elnehezült, agya eltompult. Nem volt menekvés.

Chanyeol látta maga előtt felszállni az utolsó, tüdejéből kifújt széndioxid buborékokat a felszínre. Nekik sikerült feljutni.

Utolsó, delíriumos, oxigénszegény gondolatában mosolyogva a nagyanyjára gondolt, hogy nemsokára találkozni fognak, azután elnyelte a sötétség.

                *           

Az ismeretlen alak szíve rémületében kihagyott pár ütemet. A pillanatnyi lefagyás, amit okozott, pont elég volt arra, hogy gazdája elméjében a legrosszabb eshetőség pörögjön le, még több félelemmel töltve el őt.

De nem állhatott csak ott tétlenül, tennie kellett valamit! Az ember meg fog fulladni!

Az ismeretlen önmagát hibáztatta a történtekért, hogy felbukkanása arra késztette a másikat, hogy utána induljon egy vihar küszöbén és keresni kezdje a háborgó tengeren.

Holott ő nem akart rosszat. Csupáncsak ellenőrizni akarta, mi van az emberrel; minden egyes alkalommal nagyon messziről figyelte, vigyázva, hogy ne lássa meg a másik, azonban ma egy kicsit közelebb tévedt. És mi történt?

Az, hogy az ember bolond módjára a tengerbe vetette magát.  

A bűntudat erőteljes marka keményen összeszorította az ismeretlen szívét, de egy nyeléssel megpróbálta eltüntetni a keserű ízt a szájából és megemberelte magát. Heves, gyors farkcsapásokkal juttatta el magát az ember eszméletlenül lebegő testéhez, amit félve átkarolt és rohanni kezdett a part felé.

Egy kisebb, félénk hangocska a lelkében figyelmeztetni kezdte a veszélyre, hogy megláthatják, ám az ismeretlent ez most cseppet sem érdekelte. Egyedül az járt a fejében, hogy meg kell mentenie ezt az embert, különben élete végéig bűntudattal fog erre a napra és helyre visszagondolni. Ereje teljéből úszott szemben a hullámok sodrásával, ami nagy feladat volt, még a víz alatt is.

A vihar már javában tombolt, esővel kavarva fel a tenger vizét, de előbb-utóbb partra vergődött terhével és életében először átkozni kezdte halfarkát, amely akadályozta az ember kimentésében. Kínkeserves, lassú mozdulatokkal húzta feljebb saját és az ember testét is addig, amíg a másik fejét már nem érte víz. Kifulladva rogyott le a homokba és ott is maradt addig, amíg harsány hangokat kezdett hallani.

Az ember barátja futva közeledett feléjük fentről, ahol az ember lakhelye volt és haragosan morogni kezdett, kimutatva fogait.

Hrrr… Tűnj innen! Hrrr… Ne merészeld bántani! Hau-hau-hau!

Az idegen értett a célzásból és rettegve az ember társának fogaitól kelletlenül, de próbált visszafelé araszolni a tengerbe. A kis szőrpamacs már nem is foglalkozott vele, miután elijesztette, azonnal barátjához sietett és nyalogatni kezdte annak arcát, böködte orrával annak reményében, hogy az ember felébred.

De nem így történt. A kis pamacs idegesen kezdett járkálni fel-alá a test körül, próbaképp óvatosan megharapva barátját, de semmi sem használt. Végül az ott ragadt ismeretlenhez fordult és keservesen sírni kezdett, annak ellenére, hogy pillanatokkal előtte még elüldözni próbálta.

Az ismeretlen értette az üzenetet és feljebb csúsztatva testét a homokon, a testhez irányította magát. Tudta, hogy az ember szíve valószínűleg leállt és nem kap levegőt a benyelt víztől, megannyi esetet átélt már. Mindig vannak olyanok, akik szerencsétlenül a tengerbe pottyannak, és akiket megsajnálva, segít rajtuk.

 Ajkait beharapva kissé habozva, de megpróbálta szétbontani az ember felső ruháját, de amikor nem boldogult, egyszerűen csak szétszakította az anyagot, számtalan kis alkatrésszel borítva el a partot. Nagyot sóhajtott, és lehunyva szemeit, rátette az ember mellkasára a kezét és nem túl erős, de határozott mozdulatokkal próbálta összegyűjteni a tengervizet a légutakból. Kecses, gyönyörűen formált kezei halvány, türkizes fényben úsztak, ahogy rendületlenül simította a másik mezítelen mellkasát és szívét. A tengervíz csilingeléséből, zúgásából pontosan tudta, hová kell még elérnie ahhoz, hogy minden kis zugból kiszabadítsa a cseppeket, amiket aztán felfelé kezdett irányítani, át a légcsövön és a torkon át, egészen a szájig.

A folyamat végül meghozta gyümölcsét: az ember nagy adag vizet kezdett felöklendezni, amit az ismeretlen segített eltávolítani azzal, hogy oldalra fordította a másikat, folyamatosan hátát lapogatva, hogy minden csepp kijöjjön. Mikor az ember mindent kiköhögött, fáradtan rogyott le a homokra és összeszorított szemmel vett zihált.

Az ismeretlen aggódóan kiseperte az ember még mindig sápadt, ám mégis szoborszépségű arcából nedves tincseit; érintésébe a másik önkéntelenül belehajolt és kereste a meleget. Bár az eső már elállt, a levegő még hűvös volt.

Aztán a szemei bágyadtan felnyíltak.

Az ismeretlen hátrahőkölt és azonnal menekülőre fogta volna a dolgot, ha egy kéz nem fonódott volna a csuklójára. Az ember fogása még gyenge volt, de az ismeretlen tudta, hiába is próbálná, nem tudna kiszabadulni a csapdából. Kétségbeesetten, halálra rémülve próbálta meg mégis, de a kéz erősen tartott. Az ismeretlenben szétáradt a pánik.

-          K-Ki…vagy te? – nyögte ki nehézkesen reszelős hangján, aztán szemei hátragördültek, ahogy a kimerültségtől elvesztette az eszméletét.  

A kéz a csuklóján elernyedt, ahogy az ember elalélt. Az ismeretlen a benntartott levegőt lassan fújta ki, de még így is kellett pár perc, mire le tudott nyugodni.

Nem sokkal később, valami megbökte a derekán és lenézve látta, hogy az ember kis barátja az. Annyira az ember bámulásával, csodálatával volt elfoglalva, hogy nem is vette észre, hogy a kis szőrgombóc eltűnt mellőlük, felrobogott és egy takaróval tért vissza a szájában, amelyet letett az ismeretlen elé.

A kis pamacsra mosolygott és önkéntelenül nyújtotta ki a kezét, hogy megsimítsa, és az engedte is neki. Az ujjbegyei alatt érzett szőr ugyan kissé vizes volt az eső miatt, mégis másfajta volt, mint a víz alatt: puha és meleg, csodás volt simogatni. Az ismeretlen felnevetett, amikor a kicsi nyaldosni kezdte; az érzés csikizte.

-          Nagyon aranyos vagy – kuncogta. – És olyan kis puha!

Az állat farkát csóválva lihegett és figyelte a másikat. Az ismeretlen nem tudott ellenállni az ingernek: magához vonta a kis szőrpamacsot és annak szőrébe fúrta az arcát.

-          Legyünk barátok, rendben? – kérdezte, amikor sikerült eltávolodnia tőle. – Te lennél az első idefenn!

A kis gombóc harsány hangokkal, toporzékolva helyeselt, ami ismét kicsalt egy nevetést az ismeretlenből.

Hau-hau, barátok! Hau-hau, játszunk majd?

-          Persze csak ha a barátod nem bánja – nézett el az ember felé, ajkai immáron legörbültek.

A szőrös állat megszagolgatta barátját és az ismeretlenre nézve ismét nyüszíteni kezdett.

-          Nem kell félned, hamarosan felébred – mosolyodott el halványan. – Életben van.

A pici az ember feje mellé telepedett és mancsaira hajtva apró fejét onnan pislantott fel az ismeretlenre. A furcsa alak még gondosan betakarta az ember testét, utána a szőrgombóchoz fordult.

-          Azt hiszem, én most megyek – mondta halkan, majd kissé félve folytatta. – Vigyázz rá, jó? É-És ne mondd neki, hogy barátok lettünk, rendben?

A kis állat halk, egyetértésre hajazó hangot hallatott, az ismeretlen pedig egy intés után elkezdte visszatolni magát a tengerbe, ami ismét nem kis feladatnak bizonyult. A tengerpart egyébként puha, de számára szúrós homokja teljesen beette magát alteste pikkelyei közé, ami nem volt épp kellemes érzés. Alig várta, hogy a horzsoló, égő érzés abbamaradjon.

Amikor végre ellepte a hűsítő, tiszta víz, megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár a szívében még élt a korábbi rémület. Az ember látta az arcát és, ha szerencsétlen volt, nem felejti el azt, aki kimentette a tengerből.

 Ami neki nem jó hír. Nagyon, nagyon nem jó.