Második csobbanás

Chanyeol a korai reggelije után megpróbált összekészülni az első munkanapjára Baekryeong szigetén. Igen, sikerült munkát kapnia a szeretett helyen, mégpedig a helyi utazási irodában – igaz, a munka időszakos volt, de Chanyeol egyáltalán nem bánta, mert jól fizetett. Az iroda fotóst keresett pár héttel ezelőtt, aki a jövő évi utazási katalógushoz gyártana képeket. Chanyeol beadta a portfólióját és örömmel hívták fel telefonon, hogy várják.

Oldaltáskájával és hűséges fényképezőgépével felvértezve beült kocsijába és egy kávézó útba ejtése után meg is érkezett az irodához kilenc előtt öt perccel. A kis épület nagyon tetszett Chanyeolnak: inkább hasonlított egy parti, hangulatos faházra, mint komoly irodára, emellett az ablakok telis tele voltak színes képeslapokkal, amelyek nagyon szépen mutattak. Nem tudta megállni: gépét előkapva már kezdte is megörökíteni a kis irodát, amikor egy kéz a vállára nehezedett és megrezzent.

-          Park Chanyeol, ha jól sejtem?

 

A hang kellemesen fiatalos volt, akárcsak a telefonban és Chanyeol még mindig nem tudta elrejteni a meglepődését. Megfordulva egy hasonló korú, fekete hajú sráccal találkozott hawaii ingben és vászon rövidnadrágban. Mosolya kedvesnek tűnt, ami biztató volt.

              -          Igen, én vagyok az – biccentett Chanyeol, nyakába akasztva a kamerát.

              -          Látom, már munkába is álltál, nagyon jó – nevette a srác és kezet nyújtott. – Kim Junmyeon, turisztikai menedzser. Velem beszéltél telefonon. Örvendek.

Chanyeol viszonozta a gesztust, majd zavarában vakargatni kezdte a tarkóját.

               -          Csak tetszett a hely – mondta szégyenlősen mosolyogva, de Junmyeon csak legyintett.

               -          Gyere, menjünk beljebb – invitálta. – Sok megbeszélnivalónk van mára.

A hely és a kollégák bemutatása után bevezette Chanyeolt az irodájába és leültette az asztal másik felére, vele szemben. A szerződés aláírása után Junmyeon elé tett pár katalógust és máris magyarázni kezdte a koncepciót.

-          Mint láthatod, a katalógusok nem régiek, hiszen ez az iroda sem túl régóta van itt – mondta. – Baekryeong nem egy tömegdesztináció, a szépsége ellenére. Ezen kellene változtatni, persze kis lépésekkel.

-          Van valami kifejezett igényetek a témára, vagy…?

Junmyeon mosolyogva biccentett és belelapozott mindkét lapba, mutogatva Chanyeolnak a képeket.

-          Az előző két katalógus leginkább azt akarta láttatni az olvasókkal, hogy Baekryeong egy érintetlen gyöngyszem, egy eleddig felfedezetlen kincs. Most azonban kissé változtatnánk ezen. Az ártatlan, tiszta kép megmaradhatna, de legyen benne valami izgalom… valami más.

Chanyeol elgondolkozva lapozta az újságokat, miközben hallgatta Junmyeont.

-          Valami egzotikus és titokzatos? – kérdezte motyogva. – Ami csak itt található?

Junmyeon váratlanul felnevetett, ami kizökkentette a gondolatmenetből. De a menedzser arcára nézve látta a csillogást a szemeiben.

-          Pontosan, Chanyeol, pontosan – mosolyogta. – Tudtam, hogy te kellesz nekünk.

A Junmyeonnal való beszélgetés végére megvoltak a kellő információk az egész nyári fotósorozathoz. A különböző strandhelyek és szállodák elérhetőségei, és a vendéglátóhelyeké, amiket ugyancsak meg kell látogatnia egy-egy képért. Szerencsére Junmyeon már megbeszélte ezekkel a helyekkel, hogy jönni fog, már csak időpontot kellett egyeztetnie mindenkivel, hogy mikor érnek rá fogadni őt.

Emellett megkapta egy modellügynökség névjegykártyáját is, és egy bizonyos Oh Sehun telefonszámát, aki a segítségére lesz, ha bármelyik képhez arcok kellenének. Chanyeol a kiválasztott lányok és férfiak portfólióit nézegetve elismerte, hogy mindegyikük szép és jól mutatnának bármilyen képen.

A megbeszélés után Junmyeon útjára bocsátotta egy határidővel: az első hónap végére meg kell lennie az első fotósorozatnak a háromból, amit terveztek, ami Chanyeol szerint egy reális idő volt, sőt: kényelmesen oszthatta be az idejét, ahogy csak szerette volna, ami könnyebbséget jelentett. Sohasem szerette, ha korlátozzák a munkájában és siettetik.

Junmyeon azonban kedves embernek tűnt: olyannak, akivel lehet együtt dolgozni és rugalmas. Megkérte Chanyeolt, mutasson meg pár képet a kamerájában és azt mondta, hogy a tegnapi, valamint a ma reggeli fotói közül mindenképpen szeretne látni legalább egyet a sorozatban.

Így, amikor Chanyeol kilépett az iroda ajtaján, boldogan újságolta el telefonon az otthoniaknak a sikerét és, hogy mennyire jól érzi magát itt. Hívása rövid volt; addig tartott, ameddig a kocsijához nem sétált.

Már éppen szállt volna befelé, amikor vakkantást hallott lentről és kíváncsian lepillantott.

Egy kiskutya, látszólag egy golden retriever lihegett a lába előtt és Chanyeol most már értette, miért akart felbukni a saját lábában – legalábbis eddig azt hitte - az elmúlt pár percben telefonálás közben. A kutya boldogan csóválta a farkát, amire Chanyeol nem tudott megállni egy mosolyt. Leguggolt a kutyához és annak legnagyobb örömére simogatni kezdte.

-          Szervusz, kishaver – nevette. – Hát, te hogy kerültél ide? Hm?

Nem várt a kis goldentől semmilyen választ, a mellőle jövő hang ezért megijesztette. Oldalra nézve meglátta a csecsebecséket és nyakláncokat áruló asszonyságot, amint az felnevetett.

-          Amikor megjöttél, megszaglászta a kocsidat és letáborozott mellé – mosolyogta – és amint megjelentél újra, hozzád rohant. Szerintem kedvel.

Chanyeol rámosolygott előbb az asszonyra, majd a kiskutyára és megvakarta a füle tövét.

-          Én is kedvelem őt – nevette. – Nem tudom, kié lehet… - motyogta elgondolkozva.

-          Kóbor – rántotta meg a vállát az árus.

Chanyeol összeráncolt szemöldökkel nézett oldalra, miközben a kutya hasát csiklandozta kezével, az pedig örömmel harapdálta játékosan össze-vissza.

-          Ez a gyönyörű kiskutya? – kérdezte bizonytalanul. – Kétlem.

Az asszony elmosolyodott; napbarnított arcán csak úgy ragyogott a fehér fogsora.

-          Pedig nekem elhiheted, én minden nap itt árulok – mondta. – A többi árussal együtt etetjük.

-          Komolyan?

-          Vidd haza, fiatalúr – unszolta az asszony.  

Chanyeol elgondolkozva, csendben játszott tovább a csöppséggel, nem válaszolva az asszonynak semmit. Érezte megán a tekintetét, de próbált nem foglalkozni vele.

A kutya látszólag nagyon boldog volt, hogy Chanyeol játszik vele. Amikor a kezét elhúzta tőle, kicsi, puha fejét Chanyeol térdére támasztotta és bociszemekkel követelte a törődést. Chanyeol belebámult a barna szemekbe.

                 -      Hazavigyelek? – kérdezte halkan, mire a kutya arcon nyalta és felvakkantott.

Chanyeol arcán szétterült szokásos vigyora és karjaiba kapva a kutyát, engedte, hogy az körbenyalja.

-          Jól van, jól van – nevette. – Meggyőztél, haver.

Miután újdonsült kedvence kinyalakodta magát, Chanyeol megtörölte az arcát a karjával és az asszony standjához lépdelt, sarkában a kutyával. Az asszony mosolyát viszonozta és elgondolkozva nézett szét a különböző csecsebecsék között.

-          Kellene egy nyakörv, nem? – kacsintott az asszonyra, aki kissé mély, vibráló hangján felnevetett.

-          Válassz csak, ami tetszik, fiam.

Chanyeol hosszú percek után megtalálta azt, amit keresett: egy kagylós nyakláncot, amely kissé vastagabb bőrszíjon volt, mint a többi. Ha lyukakat üt bele, tökéletes nyakörv lesz belőle.

-          Ezt kérném – mutatott a nyakláncra és már nyúlt volna a pénztárcájáért, de megállították cselekvésében.

-          A nyakláncod. Honnan…?

Chanyeol lenézve látta, hogy az ingje alól az említett tárgy kiszabadult és az asszony így láthatta meg. Kezébe fogta az ugyancsak bőrszíjon függő, gyönyörű kagylósort és visszacsúsztatta a mellkasára egy halvány mosoly kíséretében.

-          Kiskorom óta megvan – mondta halkan. – A nagymamámtól kaptam, aki itt élt a szigeten.

-          Áh, már értem – bólogatott az asszony. – Megismertem a stílusát. Park néni csinált ilyen láncokat. Hogy is hívnak édes fiam?

-          Chanyeol. Park Chanyeol.

Az asszony elvigyorodott és átnyújtotta a kinyújtott kézbe a láncot, a pénzt pedig eltolta maga elől. Chanyeol enyhén szólva meg volt lepődve; még megszólalni sem tudott.

-          No, ha így hívnak, nem is fogadhatom ezt el tőled – mondta komolyan.

-          D-De hát…

-          A nagyanyád tanított meg minderre, amit most itt látsz magad előtt ezen az asztalon – mosolyogta. – Nem kérhetek el ezért pénzt az unokájától.

Chanyeol megköszönte az asszonyságnak a láncot és a kutyát felnyalábolva beugrott a kocsiba. A kis pamacs elvackolta magát az anyósülésen, onnan tekintett fel gazdájára, aki elgondolkozva bámult rá.

-          Azt hiszem, most be kell vásárolnunk neked – motyogta. - Etető tál, vizes tálka, póráz… Csak ki ne felejtsünk valamit…

A kis golden vakkantása mintha válasz lett volna Chanyeol szavaira.

Nem baj. Ha elfelejtesz bármit, akkor is a tied vagyok.

           *           

Chanyeol vásárlása nagyobb volumenű lett, mint azt várta – erre akkor jött rá, amikor már a második körrel fordult a kocsitól a ház felé és még mindig volt mit pakolni. A kiskutya folyamatosan Chanyeol lába alatt ugatott; látszólag élvezte a történéseket, izgalmakat. Amikor végzett, Chanyeol mindent kipakolt a lakásban és megmutatott a kutyának mindent, hangosan magyarázva, mintha egy emberrel tenné. A meglepő tény az volt, hogy a kutya úgy tűnt, tényleg figyel és érti is, amit Chanyeol mondd neki.

„Beszélgetésüket” Chanyeol korgó gyomra szakította félbe, amitől a kis szőrpamacs megijedt és bebújt az asztal alá. Chanyeol nevetve csalogatta ki a kutyát és a konyhába érve nekiállt készíteni valamit ebédre. Pár perc vizsgálódás után a hűtőből kivett egy csomag bacont és nekiállt azt megsütni.

A szállongó illatok a kiskutyát is ingerelték, aki alig bírt nyugton maradni és váltakozva ugrált, nyüszített és ugatott. 

Hau-hau, finom illat van! Ugye ez nekem lesz? Ugye?

Chanyeol nevetve szidta meg a goldent, hogyha nem marad csöndben, egy falatot sem fog adni neki, ami elég hatásos fenyegetésnek bizonyult. A pici a sütési időt duzzogva, az ebédlőasztal lábának dőlve töltötte el, pár hangot azért mégiscsak kieresztve magából.

Jól van, na, nem akartam rossz lenni. De hát, ha olyan finom illata van…

Chanyeol vigyorogva nézte kiskutyáját, szívében boldog érzésekkel. Szeretett egyedül lenni, tegnap is jól érezte magát, de a kis pamacs miatt rájött, hogy nem fogja az egész nyarat társ nélkül kibírni. És amúgy is mindig szeretett volna egy kutyát, szóval…

Az ebédlőasztalhoz a kutya kiskacsaként követte, miközben halkan morogva követelte ő is a maga részét. Chanyeol megetetett vele egy darabot és nevetve figyelte, ahogy az állat vidáman elrágcsálja. Ő is enni kezdett és ekkor jött rá a felismerés: még el sem nevezte a kedvencét. De máris tudott erre megoldást.

                        -          Tudom már, mi lesz a neved – nevette. – Bacon!

A kiskutya a szóra azonnal felkapta a fejét és szaglászni kezdett majd Chanyeolra ugrálni.

Igen, igen, bacon, bacon… Kell, kell!

Chanyeol nevetve dobott még egy darabot Baconnek, miközben megcsóválta a fejét. Ez könnyebben ment, mint gondolta.

                                *           

Egy ebéd utáni szieszta után – nyáron nem lehetett elviselni a délutáni hőséget a szigeten – Chanyeol elhatározta, hogy kimegy Baconnel a tengerhez és játszik vele egy kicsit. Na, meg a mai adag szörfözés sem maradhatott el.

Átöltözés után magához füttyentette a kutyát és leindult vele a partra. Pórázt nem vitt, hiszen Bacon nagyon értelmes kutya volt és máris hallgatott rá. A kutyának egy frizbit vitt és egy doboz jutalomfalatot, magának pedig a szörfdeszkát, a fényképezőgépét és egy napszemüveget. A lábánál vakkantó kiskutya szőrét elnézve nem ártott neki egy fürdés, ezért Chanyeol még az utolsó pillanatban egy kutyasampont is megfogott, mielőtt bezárta volna maguk után az ajtót.

Versenyt futottak Baconnel a partig, amit persze a kutya nyert. Chanyeol nevetve befutott a bokáig érő vízbe és onnan kezdte fröcskölni a kutyát, aki ezt játékosan morogva kommentálta.

Hau-hau, szeretek játszani!

Végül Bacon megszokta a vizet és kezdődhetett az igazi játék. Chanyeol kisétált a partra és a tenger felé hajította el a frizbit – persze csak a sekélyebb részig -, amit Bacon engedelmesen visszahozott, boldogan lihegve és farkát csóválva.

Ezzel elvoltak egy darabig, de egy idő után mind Chanyeol, mind Bacon elfáradt a nagy játékban. Chanyeol lesétált Baconhöz a vízbe és a kellemesen lefárasztott, nyugodt kutyát nekiállt megfürdetni. Vajszín szőréből a kutyasampon gyönyörűen kimosta azt a kis koszt, ami a kutyára ragadt. Bacon a mosást és a sampon belemasszírozását szemlátomást nyugodtan tűrte, és egyre laposabbakat pislogott. Chanyeol nevetve megsimogatta és lemosta róla a habot, vigyázva, hogy a szemébe ne kerüljön belőle. Nagyjából megtörölte a kutyát és kirakta a partra a törölközőjére. Bacon elvackolta magát és lehunyta szemeit.

Chanyeol jól esően kinyújtóztatta tagjait és elmosolyodott Baconre nézve és róla példát véve ő is keresett magának egy szundipontot. A parti, viszonylag laposabb szikla erre tökéletes volt. Napszemüvegét a szemére tolva elbattyogott oda és felfeküdt rá. A szikla jólesően melengette hátának bőrét, a Nap pedig igyekezett lebarnítani. Chanyeol feje alá tette karjait és egy elégedett sóhajjal napozni kezdett.

Igen. Meg tudná szokni ezt az életet.

                        *           

A fekete, de mégis furcsán csillogó szempár felváltva nézte a két lényt: az egyik, kisebbet a parton és a nagyobbat, az embert. Látszólag mindketten az igazak álmát aludták, rendkívül békésen, süttetve magukat a Nappal. A nagy játék után mindketten elfáradhattak.

Az ismeretlen alak lejjebb húzódott a vízben, hogy lehűtse a pírt az orcáin, ahogy a sziklán nyugodtan szuszogó embert vizslatta. Barna haja gyönyörűen szétterült a szürkés-fehéres sziklán; izmos teste mintha tegnap óta is barnult volna, még vonzóbbá téve őt. Az egyik végtagja, amin járni szokott, a vízbe lógott; hagyta, hadd nyalogassák a lágy hullámok.

Az ismeretlen alakot kíváncsisága nem hagyta nyugodni; most lehetett a tökéletes alkalom. A víz alá bukva egyre közelebbi és közelebbi sziklákhoz merészkedett.

Még nem is volt talán ilyen közel a parthoz, pedig ez a kedvenc helye az egész tengeren.

Nagyon óvatosan, vigyázva, hogy ne csapjon a vízzel semmilyen hangot, még közelebb húzódott, ahhoz a sziklához, ami után már nincs mi mögé elbújnia; tiszta terepen lenne, ahol bárki megláthatja… de a kíváncsisága és a tudásszomja a veszélyre figyelmeztető hangnál sokkal erősebb volt.

Egy csapással elhagyta a szikla rejtekét és megérkezett oda, ahol az ember feküdt, végtagjával a vízben.

Egy vékony, törékeny, de gyönyörű kéz emelkedett ki a habokból, hogy megérintse a számára szokatlan, ismeretlen testrészt, de félúton félősen visszafogta magát. Nem merte megtenni. Mi lesz, ha felébred? Mi lesz, ha meglátják? De egy erőteljes, parancsoló hang a lelkében rászólt.

Ha már eddig eljöttél, ne visszakozz! Csináld! Második napja figyeled, eddig érdekes módon nem érdekelt, ki lát meg!

Nagyot nyelve igazat adott saját magának és újra felemelve kezét egy ujjal hozzáért az ember végtagjához. Az ujja alatt érzett bőrfelület – bár a hűs vízben ázott már jó pár perce – még mindig meleg volt. Ahogy ezt megérezte, rögtön félősen a vízbe húzódott; onnan pislogott fel az ember alakjára, mint egy kis béka. De az nem ébredt fel, hála istennek.

Újabb próbálkozásánál már kissé bátrabban ért az emberhez, és hosszabban és megmert kockáztatni egy óvatos, simító mozdulatot. Az ember erre sem kelt fel, tényleg aludt.

A nagy félelemgombócot lerugdalva a gyomrába két kezébe fogta a végtagot és vizsgálgatni kezdte. Ujjaival megfogta a kikandikáló kis hegyeket, és próbálta valamihez hasonlítani őket.

Miniujjak? Olyanok, mint a kéz ujjai… csak ezek picik és tömzsik.

Tudtán kívül halkan felkuncogott és végigzongorázott ujjaival a kicsiny részeken. Aztán tovább vizsgálgatva kissé megemelte a testrészt és az alsó részét kezdte nézni, amin a bőrfelület furának tűnt.

Halvány és ráncos. Vajon miért?

Ujjaival kíváncsian végigsimított a furcsa bőrön, de a hirtelen reakcióra egyáltalán nem számított.

A végtag és a hozzá tartozó emberi test megrezzent és ficánkolva próbálta magát kiszabadítani a kezéből. A hirtelen mozgástól az ismeretlen annyira megijedt, hogy félelmében két markába szorította az emberi testrészt és rettegéssel a szemében pillantott fel.

-          Bacon, ez csikiz! – jött a motyogó hang és most már biztos volt benne, hogy az ember ébredezni kezdett.

És, ha még ez nem lett volna elég, az ember társa is feleszmélt és a nevét hallva futni kezdett hozzájuk.

Az ismeretlen vérében tombolt a pánik; nem tudta, mit csináljon. Azonnal eleresztette az embert és még időben megpróbált eliszkolni, mielőtt meglátják. De a megérkező kis szőrpamacs gyorsabb volt, mint ő és harsány hangokat kezdett kiadni.

Hau-hau, van itt valaki! Hau-hau, megtaláltam! Hau-hau, szeretnél játszani?

Az ember a hangra nyöszörögni kezdett és egy ásítás után lenézett a szikláról. Az ismeretlen alak még az utolsó pillanatban le tudott bukni, de a víz túl sekély volt ahhoz, hogy teljesen elrejtse magát; a feje búbja és szemei a tengerrel együtt csillogtak. Amilyen gyorsan csak tudott távolodni próbált, de a sekély víz megnehezítette a dolgát.

Meg fog látni… Meg fog látni!!!

Az ember azonban előbb kicsi, hangos társára figyelt, és ennyi idő elég volt ahhoz, hogy két gyorsabb csapással az egyik szikla árnyába, de még hallótávolságon belülre érjen. A kis szőrös látta hol van és arra is ugatott, nyelvét kilógatva a szájából.

Vajon meg akar enni?

Az ember azonban hiába kémlelte a horizontot, a szikla árnyékában nem látta meg és egy idő után le is vette a tekintetét a tájról. Az ismeretlen szívéről akkora súly zuhant le, hogy félt, az egész tenger meghallja. Félelemtől visszatartott lélegzetét nagy levegővételekkel igyekezett visszanyerni, majd a vízbe ereszkedve figyelte tovább a párost. A hűs víz kezdte megnyugtatni hevesen kalimpáló szívét.

Az ember leszállt a szikláról és elgondolkodva simogatni kezdte az ugráló szőrgombócot; tűnődő hangja messzire elhallatszódott.

-          Mintha valami megfogta volna a lábam – motyogta tanácstalanul, de aztán megrántotta a vállát és kergetőzni kezdett kis barátjával a parton.

Az ismeretlen feljebb emelkedett a vízből és ajkai boldog mosolyra húzódtak.

-          Láb – suttogta ki az eddig sosem hallott szót.

Nézve az ember izmos testrészét, megpróbálta az elméjében összekötni a szót a hozzátartozó jelentéssel. Boldog vigyorral konstatálta, hogy valószínűleg nem fogja elfelejteni.

Végre tudom, mi az! Láb!

Az ismeretlen még egy ideig boldogan nézte a párost a szikla mögül, majd mosolyogva eltűnt a habok között.